Reggel vagy fél órát szenvedtem az ágyban, mire sikerült kimásznom belőle. Ez az eredmény is
leginkább Frednek köszönhető, aki felhívott telefonon és megosztotta velem a nagy bölcsességét, miszerint, aki este tud száguldozni, az reggel lábra tud állni.
- A frászt! Azt csak hiszed! - Indultam el a fürdő felé. - Legalább nem kell pizsiben végigmásznom a folyosón, mint az előző szállodákban. Nah jó, az utcsó kivétel volt. Biztos valami akció... - Álltam be a zuhany alá. És melyik csapot nyitom meg? A hideget. - Neee! - Kiabáltam, mire egy láncreakciót indítottam el. Először is kiestem a zuhany fülkéből, utána nagy nehezen sikerült visszamásznom, miközben az ajtómon dörömbölni kezdtek.
- Kitti! Jól vagy? - Hallottam Marco aggodó hangját, de a sokkos állapotom és a kabin ajtajával
való babrálás miatt nem tudtam válaszolni. "Perszeee előbb kiesek rajta, most meg nem nyílik
ki." - Bemegyek! - Közölte az elhatározást és éppen hogy az utolsó pillanatban sikerült egy törölközőt magam köré csavarni.
- Jól vagyok! - Mondtam fa pofával, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Látom! Fordítsd jobbra és kinyílik. - Hát tényleg ki is nyílt.
- Kösz!
- A lábad! - Nézett elfehéredett arccal. Én követtem a tekintetét és megláttam mi az ijedség oka. Az említett testrészemből a vér kisebb folyóként ömlött a térdemtől egészen le a bokámig, de a rémültség nagyobb volt, mint a baj. Legalábbis reméltem, hogy ez így van. Visszaálltam a zuhanyzóba és hideg vízzel lemostam a lábamról a vért. - Gyere! Lefertőtlenítem.
- Nem érdekes! - Makacskodtam, de ő lehajolt és a vállára kapott. Asszem eléggé ismerhet, hogy tudja, e nélkül nem ér el nálam semmit. Most még az ellenkezéshez is fáradt voltam, úgyhogy hagytam, hogy becipeljen az ágyra és elővegye az elsősegély ládát. - Nem mély. - Közölte, mikor a betadinnal lekente. "Ez legalább nem csíp." Aztán kaptam egy szép kis kötést is, ami befedte szinte az egész vádlimat. Hogy hogyan sikerült ezt véghezvinnem ne kérdezze senki, mert én se tudom. - Kész! - Mondta végül.
- Köszönöm! - Csak ekkor néztem végig rajta. Csupán egy boxer volt rajta. "Így ment ki a folyosóra is.
Jó kis közönsége lehetett... És amint látom nincs is mért szégyenkeznie... Nah jó Kitti! Önuralom... Csak a szemébe nézz!"
- Valami baj van? Fáj?
- Nem! - Mondtam gyorsa és szerintem egy kicsit el is vörösödhettem, mert az arcom elég szépen égett.
- Akkor öltözz fel! 10 perc múlva indulunk!
- Hová? - Néztem rá értetlenül.
- A reptérre! Fred nem ér rá, én viszlek ki!
- Hívok taxit.
- Nem kell, szívesen kiviszlek!
- Köszi! - Mosolyogtam és bele is fogtam az öltözködésbe.
Az autóúton végig hülyéskedtünk. Kezdve ott, hogy nem tudtuk eldönteni mit is hallgassunk.
Barba valami spanyol adóra kapcsolt, ami úgy látszik még itt is fogható, sajnos. Azért engem sem kellett félteni, ahogy észbe kaptam át is kapcsoltam egy amerikai számokat játszóra, amit még Tom mutatott a boxba. El is kezdődött rögtön a csata az ujjaink között, míg végül egyikünk elnyomhatta a gombot és egy francia szám szólalt meg hirtelen. Egymásra néztünk nagy szemekkel, majd elnevettük magunkat. Az őrületet fokozva belekezdtem az improvizálásba. Marco pedig 2 perc kín szenvedés után kikapcsolta inkább a rádiót, mire már megtanultam a refrént, így immár zenei aláfestés nélkül folytattam.
- Gonosz! - Kiáltottam rá és rácsaptam a vállára.
- Aúú! - Színészkedett és még a kormányt is elengedte. "Meg fogunk halni!" Gyorsan a kormányért kaptam, de Ő megelőzött.
- Lassú! - Mosolygott és mintha a nyelvét is kinyújtotta volna.
- Őrült! - Játszottam most én egy kicsit az agyam.
Magyarán minket sem kell félteni az unalomtól, bár a kapcsolatunk még csak most kezdett igazán oldottá válni, amit én egy csöppet sem bántam. Eddig csak a szerelők voltak olyan hülyék, mint amilyen én tudtam lenni néha, illetve velük mindig, most pedig már Marco is.
Magyarországon már fele ennyire sem éreztem jól magam. Kezdjük ott, hogy az albérletben csak egy levél fogadott miszerint Fédráék leugrottak Balatonra. "Mintha ez olyan természetes lenne..." Folytatva azzal, hogy egyedül tévézhettem 3 héten keresztül, mikor is kaptam egy levelet a mérnökömtől.
'Kedves Kitti!
Biztos nagyon elfoglalt vagy, de a segítségedre van szükségem. Max csak csütörtök este jön és
rám hagyta a kamionokat valamint a boxokat.
Várlak hétfő reggel 7-kor a Hungaroringen, ne késs el!
És Max kéri, hogy költözz te is be a Hotel Expoba, Marcoval majd a bejáratnál kell találkoznod
6 órakor. Tudom, most azt kérdezed magadtól, hogy reggel-e. Igen akkor, úgyhogy kelj fel időben!
Köszi: Fred'
És mindezt vasárnap este 8-kor.
"Nah igen, már a kedvesnél gondolhattam volna, hogy nem kéne tovább olvasni. Hulla fáradt vagyok, csak egy ágyra vágyom, mint mindig és most még pakolhatok össze...." Inkább a további gondolataimat megtartom magamnak.
2010. június 6., vasárnap
17. rész
A monacói hotel szobámba feküdtem, a gyönyörű, óriási és mindenek felett baromira kényelmes
ágyamon, immár letusolva és száraz ruhákban. A szerelők legalább ötször jártak itt, hogy menjek velük bulizni, mert nélkülem Marco sem megy. "Nem, mintha akkora parti arc lenne... Tudtommal" Fred és Max pedig még nem jöttek ellenőrizni, ami meglepő volt. "Lehet, hogy beálltak helyettünk bulizni? Elképzelem Maxot, ahogy vagy nyolc csaj körbeveszi Ő meg azt magyarázza, hogy neki felesége és gyerekei vannak. Megnézném!" Húzódott egy elég széles mosoly a számra. Ekkor kopogtak.
- Nem megyek! - Kiabáltam ki, már megszokásból.
- Hová?
- Marco?
- Igen. Kinyitod?
- Persze! - Mondtam és már álltam is fel, hogy ajtót nyissak az egyik kedvenc pilótámnak.
- Szia! Indulhatunk? - Nézett végig rajtam. - Nem fogsz fázni? - Nos igen, egy kék rövid nadrág
volt rajtam, ami épp a fenekemig ért és egy fehér topp. Úgy terveztem majd ebbe alszom.
- Állj! - Mondtam miközben Ő már indult is volna. - Hová megyünk?
- A pályára.
- Miért? - "Nem hiszem el! Max még ilyenkor is ki tud nekünk minden hülyeséget találni?"
- Vezetni? - Jelent meg egy féloldalas mosoly az arcán.
- Mi?
- Megtanítalak! Gyere! - Indult most már tényleg el, éppen csak be tudtam zárni magam mögött az ajtót. Szerintem sokan idiótának néztek, hogy este hat órakor én egy rövid naciba és egy
toppba indulok neki a monacói életnek, ugyanis ilyenkor indult mindenki szórakozni.
A pályára alig engedtek be minket, fél órán keresztül magyarázhattuk, hogy mi pilóták vagyunk
és szeretnénk még egyszer utoljára végig autózni ezen a csodálatos aszfalt csíkon, mint WSR-es
versenyzők. Lehet, hogy egy kicsit eltúloztuk. Marco még egy szöveget is írt nekem, ismerve a
csodálatos angol tudásomat, amit aztán addig magoltam míg oda nem értünk. Nem hiába.
Mikor aztán beengedtek minket csodálkozva tapasztaltuk, hogy ilyenkorra mennyire más minden. Egy szerelő vagy alkalmazott sincs itt, minden békés és csöndes. Persze annyira, amennyire a mellette elhaladó út engedi. Marco odavezette a kocsit a célvonalhoz, majd kiszállt, ahogyan én is és fél úton a motorháztetőnél találkoztunk. A kezembe nyomta a kulcsot, azzal beültünk az ideiglenes helyünkre. "Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy ezeket az autókkal kapcsolatos szavakat és mondatokat pár hónapja megtanultam. Mi lenne velem most, ha nem tudnám mi angolul a gáz?" Kényelmesedtem el a vezető ülésben. Csak ekkor tapasztaltam, hogy itt még ahhoz, hogy elinduljak, mindent be kell állítanom.
Marco persze készségesen segített és keresztül hajolva rajtam először az ülést, aztán a kormányt,majd végül a visszapillantókat állította be nekem. "Ezért jó egy Mercédesz, itt mindent meg lehet oldani. De az azért már nem annyira kóser, hogy én egy ilyen verdát törjek össze először. Ráadásul Monacoba és úgy, hogy Marco nevén van." Ezektől a gondolatoktól még jobban berezeltem.
- Jó lesz? - Kérdezte Barba, miközben becsatolta az övemet, majd a sajátjáért nyúlt.
- I-igen. - Dadogtam.
- Mi az? - Mosolyodott el. - Csak nem félsz?
- Nem vicces!
- Jó! Nem lesz baj! - Mondta bíztatóan. - Kezdjük!
- Oké! - Bólintottam.
- Fordítsd el a kulcsot! - Én követtem az utasítását. - Ügyes! Tedd egyesbe!
- Nem tudom!
- Nem tudod, hogy kell? - Nemet intettem a fejemmel, mire Ő egyesével megmutatta a
váltó fokozatokat, nem is tűnt annyira nehéznek.
- Oké! - Mondtam, miközben sikerült megcsinálnom.
- És most adj gázt!
- Biztos? - Kérdeztem ijedten.
- Kitti! - Szólt rám, mire én egy óriási levegőt vettem és megcsináltam.
- Elindultunk! - Néztem rá boldogan. - Vezetek!
- Jó, de az utat nézd! - Kiabált rám, miközben majdnem nekimentem a falnak. Ekkor aztán már
végképp nem tudtam mit csinálok azután elvesztettem a fonalat, hogy elrántottam a kormányt.
A következő pillanatba a kocsi megállt, fél méterre a faltól.
- Bocsi! - Néztem Marcora ijedten.
- Semmi gond! Újból!
- Mi?
- Újból, de óvatosan. Ha megugrik az autó neki megyünk a falnak. - "Nah ez aztán a bíztatás."
- Csináld te! - Kértem, de Ő nemet intett, mire visszaidéztem, hogy mit hogyan tettem az előbb
és megint gázt adtam. A kormányt közbe a pálya irányába fordítottam és szerencsémre nem
mentünk neki annak a rohadt falnak. "Minek vannak itt egyáltalán falak? Miért nem szélesebb
ez a rohadt pálya? És mi lesz az alagútba, ha itt nem megy? Szent ég, az alagút... Nah oda én be
nem megyek. Vagy megcsinálja Marco vagy ott maradunk, mert én ott kiszállok."
Végül mire az alagúthoz értünk, annyira élveztem már a dolgot, hogy eszem ágába se volt kiszállni, nagyon megtetszett ez a vezetősdi.
Sajnos az észvesztő negyvennel való száguldozásom és egyben ámokfutásom nem tarthatott sokáig, ugyanis vagy 20x találtam hasonló veszélyes helyzetben magam, mint mikor először gázt adtam, így a biztonsági muki jött és figyelmeztetett, hogy ez nem játszótér, sem nem gyorsulási verseny, és hogy ha valóban pilóta vagyok én is, amiben mellesleg nagyon kételkedik, mert akkor tudnom kéne vezetni, akkor tegnap kellett volna kiélnem magam. Mondhatom kedves volt, de volt igazság is a karattyolásában.
- Már megyünk is! - Mondta Marco megadva magát.
- Remélem nem a hölgy vezet hazafelé vagy ha igen közel laknak. - Tette hozzá az őr miközben én egy kedves kis mosolyt küldtem neki. "Hogy mennél a francba!" Gondoltam közbe.
- Én fogok vezetni. - Mondta Marco, a kezemre téve az övét, hogy ne csináljak hülyeséget, ugyanis még mindig én ültem a vezető ülésben, ami elég veszélyes a kék ruhásra nézve. - Gyere! Szállj ki! - Kaptam az utasítást, amit egy kicsit morcosan, de teljesítettem.
- Viszlát! - Mondta az őr megkönnyebbülve. - Szép estét!
- Magának is! - Udvariaskodott Marco és mielőtt még nyithattam volna a számat, gázt adott.
Egy ideje már autókáztunk én pedig csak mosolyogva néztem ki az ablakon és azt összegeztem, hogy milyen jó is egy igazi utcai verdát vezetni és mennyivel másabb, mint egy versenygépet. Az álmodozásból Barba érintése térített vissza a földre, aki a vállamon felejtette a kezét.
- Jó volt? - Kérdezte a maga beszédes módján.
- Igen, nagyon. Hová megyünk most?
- Ma még nem ettél semmit. Fred azt mondta, hogy csak akkor vihetlek el, ha megetetlek. - "Mi vagyok én? Valami kölyök kutya, akit pontban nyolckor meg kell kajáltatni? Kinyírom Fredet. Persze csak a városnézés után, amit Anglia óta ígérget."
Sok időbe telt végül míg találtunk egy normális éttermet, ami mellesleg nekem volt köszönhető. Barba képes lett volna az elő kagylós, rákos, halas és még tudom is én milyen tengeri mütyüröket felszolgáló tenger parti luxus étteremnek mondott förmedvénybe becipelni, de heves ellenkezésem láttán inkább a város bensőbb része felé vettük az irányt. Ő még persze dörmögött valamit a kikötő városokról, amit szerencséjére nem értettem meg, de azért csak megadta magát. Tehát egy kínai étterembe kötöttünk ki és éppen segítettem neki a rendelésben, de a kiírások csak valami számomra ismeretlen nyelven és kínaiul szerepeltek az étlapon így hát kénytelenek voltunk olyan pincért hívni, aki tudott angolul.
Végül a vacsi is jól sikeredett. Megtudtam pár hasznos infot, mint például, hogy Isaval Madridba
költöznek Marco új házába. "Még mindig nem tudom mit csíp azon a libán. Teljes ellentétek!" És azt is, hogy hamarabb jön majd a hazai futamomra, csak hogy körbenézzen egy kicsit az országba, amit az előző 3-4 alkalommal elfelejtett. "Fontos lehetett akkor számára, de megértem. Ki a jó élet kíváncsi Budapestre, amikor az előző pár percben még Madridról beszéltünk." Végül hogy Max és Luca terveznek valamit arra a hétvégére, ami aztán pánikba ejtett. "Ezek ketten együtt karöltve? Nah mondjátok, hogy ez csak egy nagyon-nagyon-nagyon rossz vicc!"
Ezek után ahogy számítani lehetett rá, hamar elment az étvágyam, szóval húztunk is vissza a hotelbe, ahol csodálom, hogy még találtunk élő embert, aki nem bulizott volna fél 11-kor.
ágyamon, immár letusolva és száraz ruhákban. A szerelők legalább ötször jártak itt, hogy menjek velük bulizni, mert nélkülem Marco sem megy. "Nem, mintha akkora parti arc lenne... Tudtommal" Fred és Max pedig még nem jöttek ellenőrizni, ami meglepő volt. "Lehet, hogy beálltak helyettünk bulizni? Elképzelem Maxot, ahogy vagy nyolc csaj körbeveszi Ő meg azt magyarázza, hogy neki felesége és gyerekei vannak. Megnézném!" Húzódott egy elég széles mosoly a számra. Ekkor kopogtak.
- Nem megyek! - Kiabáltam ki, már megszokásból.
- Hová?
- Marco?
- Igen. Kinyitod?
- Persze! - Mondtam és már álltam is fel, hogy ajtót nyissak az egyik kedvenc pilótámnak.
- Szia! Indulhatunk? - Nézett végig rajtam. - Nem fogsz fázni? - Nos igen, egy kék rövid nadrág
volt rajtam, ami épp a fenekemig ért és egy fehér topp. Úgy terveztem majd ebbe alszom.
- Állj! - Mondtam miközben Ő már indult is volna. - Hová megyünk?
- A pályára.
- Miért? - "Nem hiszem el! Max még ilyenkor is ki tud nekünk minden hülyeséget találni?"
- Vezetni? - Jelent meg egy féloldalas mosoly az arcán.
- Mi?
- Megtanítalak! Gyere! - Indult most már tényleg el, éppen csak be tudtam zárni magam mögött az ajtót. Szerintem sokan idiótának néztek, hogy este hat órakor én egy rövid naciba és egy
toppba indulok neki a monacói életnek, ugyanis ilyenkor indult mindenki szórakozni.
A pályára alig engedtek be minket, fél órán keresztül magyarázhattuk, hogy mi pilóták vagyunk
és szeretnénk még egyszer utoljára végig autózni ezen a csodálatos aszfalt csíkon, mint WSR-es
versenyzők. Lehet, hogy egy kicsit eltúloztuk. Marco még egy szöveget is írt nekem, ismerve a
csodálatos angol tudásomat, amit aztán addig magoltam míg oda nem értünk. Nem hiába.
Mikor aztán beengedtek minket csodálkozva tapasztaltuk, hogy ilyenkorra mennyire más minden. Egy szerelő vagy alkalmazott sincs itt, minden békés és csöndes. Persze annyira, amennyire a mellette elhaladó út engedi. Marco odavezette a kocsit a célvonalhoz, majd kiszállt, ahogyan én is és fél úton a motorháztetőnél találkoztunk. A kezembe nyomta a kulcsot, azzal beültünk az ideiglenes helyünkre. "Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy ezeket az autókkal kapcsolatos szavakat és mondatokat pár hónapja megtanultam. Mi lenne velem most, ha nem tudnám mi angolul a gáz?" Kényelmesedtem el a vezető ülésben. Csak ekkor tapasztaltam, hogy itt még ahhoz, hogy elinduljak, mindent be kell állítanom.
Marco persze készségesen segített és keresztül hajolva rajtam először az ülést, aztán a kormányt,majd végül a visszapillantókat állította be nekem. "Ezért jó egy Mercédesz, itt mindent meg lehet oldani. De az azért már nem annyira kóser, hogy én egy ilyen verdát törjek össze először. Ráadásul Monacoba és úgy, hogy Marco nevén van." Ezektől a gondolatoktól még jobban berezeltem.
- Jó lesz? - Kérdezte Barba, miközben becsatolta az övemet, majd a sajátjáért nyúlt.
- I-igen. - Dadogtam.
- Mi az? - Mosolyodott el. - Csak nem félsz?
- Nem vicces!
- Jó! Nem lesz baj! - Mondta bíztatóan. - Kezdjük!
- Oké! - Bólintottam.
- Fordítsd el a kulcsot! - Én követtem az utasítását. - Ügyes! Tedd egyesbe!
- Nem tudom!
- Nem tudod, hogy kell? - Nemet intettem a fejemmel, mire Ő egyesével megmutatta a
váltó fokozatokat, nem is tűnt annyira nehéznek.
- Oké! - Mondtam, miközben sikerült megcsinálnom.
- És most adj gázt!
- Biztos? - Kérdeztem ijedten.
- Kitti! - Szólt rám, mire én egy óriási levegőt vettem és megcsináltam.
- Elindultunk! - Néztem rá boldogan. - Vezetek!
- Jó, de az utat nézd! - Kiabált rám, miközben majdnem nekimentem a falnak. Ekkor aztán már
végképp nem tudtam mit csinálok azután elvesztettem a fonalat, hogy elrántottam a kormányt.
A következő pillanatba a kocsi megállt, fél méterre a faltól.
- Bocsi! - Néztem Marcora ijedten.
- Semmi gond! Újból!
- Mi?
- Újból, de óvatosan. Ha megugrik az autó neki megyünk a falnak. - "Nah ez aztán a bíztatás."
- Csináld te! - Kértem, de Ő nemet intett, mire visszaidéztem, hogy mit hogyan tettem az előbb
és megint gázt adtam. A kormányt közbe a pálya irányába fordítottam és szerencsémre nem
mentünk neki annak a rohadt falnak. "Minek vannak itt egyáltalán falak? Miért nem szélesebb
ez a rohadt pálya? És mi lesz az alagútba, ha itt nem megy? Szent ég, az alagút... Nah oda én be
nem megyek. Vagy megcsinálja Marco vagy ott maradunk, mert én ott kiszállok."
Végül mire az alagúthoz értünk, annyira élveztem már a dolgot, hogy eszem ágába se volt kiszállni, nagyon megtetszett ez a vezetősdi.
Sajnos az észvesztő negyvennel való száguldozásom és egyben ámokfutásom nem tarthatott sokáig, ugyanis vagy 20x találtam hasonló veszélyes helyzetben magam, mint mikor először gázt adtam, így a biztonsági muki jött és figyelmeztetett, hogy ez nem játszótér, sem nem gyorsulási verseny, és hogy ha valóban pilóta vagyok én is, amiben mellesleg nagyon kételkedik, mert akkor tudnom kéne vezetni, akkor tegnap kellett volna kiélnem magam. Mondhatom kedves volt, de volt igazság is a karattyolásában.
- Már megyünk is! - Mondta Marco megadva magát.
- Remélem nem a hölgy vezet hazafelé vagy ha igen közel laknak. - Tette hozzá az őr miközben én egy kedves kis mosolyt küldtem neki. "Hogy mennél a francba!" Gondoltam közbe.
- Én fogok vezetni. - Mondta Marco, a kezemre téve az övét, hogy ne csináljak hülyeséget, ugyanis még mindig én ültem a vezető ülésben, ami elég veszélyes a kék ruhásra nézve. - Gyere! Szállj ki! - Kaptam az utasítást, amit egy kicsit morcosan, de teljesítettem.
- Viszlát! - Mondta az őr megkönnyebbülve. - Szép estét!
- Magának is! - Udvariaskodott Marco és mielőtt még nyithattam volna a számat, gázt adott.
Egy ideje már autókáztunk én pedig csak mosolyogva néztem ki az ablakon és azt összegeztem, hogy milyen jó is egy igazi utcai verdát vezetni és mennyivel másabb, mint egy versenygépet. Az álmodozásból Barba érintése térített vissza a földre, aki a vállamon felejtette a kezét.
- Jó volt? - Kérdezte a maga beszédes módján.
- Igen, nagyon. Hová megyünk most?
- Ma még nem ettél semmit. Fred azt mondta, hogy csak akkor vihetlek el, ha megetetlek. - "Mi vagyok én? Valami kölyök kutya, akit pontban nyolckor meg kell kajáltatni? Kinyírom Fredet. Persze csak a városnézés után, amit Anglia óta ígérget."
Sok időbe telt végül míg találtunk egy normális éttermet, ami mellesleg nekem volt köszönhető. Barba képes lett volna az elő kagylós, rákos, halas és még tudom is én milyen tengeri mütyüröket felszolgáló tenger parti luxus étteremnek mondott förmedvénybe becipelni, de heves ellenkezésem láttán inkább a város bensőbb része felé vettük az irányt. Ő még persze dörmögött valamit a kikötő városokról, amit szerencséjére nem értettem meg, de azért csak megadta magát. Tehát egy kínai étterembe kötöttünk ki és éppen segítettem neki a rendelésben, de a kiírások csak valami számomra ismeretlen nyelven és kínaiul szerepeltek az étlapon így hát kénytelenek voltunk olyan pincért hívni, aki tudott angolul.
Végül a vacsi is jól sikeredett. Megtudtam pár hasznos infot, mint például, hogy Isaval Madridba
költöznek Marco új házába. "Még mindig nem tudom mit csíp azon a libán. Teljes ellentétek!" És azt is, hogy hamarabb jön majd a hazai futamomra, csak hogy körbenézzen egy kicsit az országba, amit az előző 3-4 alkalommal elfelejtett. "Fontos lehetett akkor számára, de megértem. Ki a jó élet kíváncsi Budapestre, amikor az előző pár percben még Madridról beszéltünk." Végül hogy Max és Luca terveznek valamit arra a hétvégére, ami aztán pánikba ejtett. "Ezek ketten együtt karöltve? Nah mondjátok, hogy ez csak egy nagyon-nagyon-nagyon rossz vicc!"
Ezek után ahogy számítani lehetett rá, hamar elment az étvágyam, szóval húztunk is vissza a hotelbe, ahol csodálom, hogy még találtunk élő embert, aki nem bulizott volna fél 11-kor.
2010. június 3., csütörtök
16. rész
A dobogón állva döbbentem rá, hogy megint csak harmadik lettem. Ez nekem még nagyon meglepő
volt. Főképp azért, mert mikor még az első versenyemre készültem az volt a fő feladat, hogy ne
essek ki és végig tudjam vinni a távot, hisz azelőtt még sosem ültem ilyen autóban. Emlékszem
is a verseny előtti pillanatokra.
'A boxban álltam, ami még szinte teljesen ismeretlen volt számomra, azon a héten voltam ott először.
A zöld-narancs színű cipőm fűzőjével bajlódtam, ugyanis akkor még elég szokatlan volt az overálomba
hajolgatni, azért mint mindenbe, ebbe is hamar beleszokik az ember. És ekkor lépett oda elém Fred. Ő
volt az egyetlen, akiben megbíztam és azon kevesek közé tartozott, akit ismertem. Bár ez a szám azért
még mindig bővülhetne.
- Készen állsz? - Kérdezte fülig érő szájjal.
- Igen! - Mondtam. Az érzés, ami akkor kavargott bennem, érdekes volt. Izgalom, félelem,
elszántság és boldogság, talán így összegezhetném. A gyomrom kavargott és a melegben
majd megsültem, valószinüleg kívűlről sem nézhettem ki valami jól.
- Figyelj! Nem baj, ha még első alkalommal nem kerülsz dobogóra vagy a legjobb 10-be, oké?
Ezt senki sem várja el tőled. - Bátorított, ekkor tévedt a szemem a csapat főnökömre.
- De Max igen. - Nyeltem nagyot és a levegő vételeim egyre mélyebbek lettek.
- Ő sem! És ne törődj vele. Egy a lényeg, hogy végig vidd a versenyt, próbáld meg tartani a
pozíciódat és akkor mindenki elégedett lesz veled. - Mondta, miközben feladta rám a bukómat
és segített beszállni az autóba is.
A szerelők lassan kitoltak a boxból, én pedig ijedten tapasztaltam, hogy egyedül vagyok, teljesen
egyedül. Megrémültem. Majd megláttam a mellettem lévő lyukból kijövő csapat társamat is, Marco
Barbat. Ő már évek óta itt volt, sok mindent tapasztalt már. A fejével bólintott bátorítóan, intett,
hogy menjek utána. Én meg is tettem és nagy nehezen megkerestem a helyem a rajt rácson is.
A felvezető körön már lemaradtam a többiektől, szóval ismételten keresgélhettem, miközben senki
sem segített, pedig Fred megígérte, hogy mindig velem lesz a rádión keresztül, de nem szólt hozzám.
Aztán megkezdődött a futam is lassan. A rajtnál nagy volt a tolakodás, féltem, hogy már az elején
elrontom az egészet és vagy négy-öt helyet visszacsúszok, ami egyenlő az utolsó hellyel, de nem.
Tudtam tartani a helyem és még ki sem csúsztam vagy ütköztem volna össze egy másik autóval.
- Szép! - Hallottam végre Fred hangját. Jól esett, de figyelnem kellett. "Lehet, hogy pont ezért nem
mondott idáig semmit? Valószínű!" Gázt adtam és mikor a hátam mögött megpróbáltak
előzni, akkor cikázni kezdtem a pályán, közben szemeimet rátapasztva a visszapillantóra.
Az első futamom végeztével, megkönnyebbülten szálltam ki az autómból és boldog voltam,
hiszen sikerült még egy másik pilótát is megelőznöm. Az örömöm viszont nem tarthatott sokáig.
A felügyelő bizottság elkezdte vizsgálni az egyik kanyar áthajtásomat. Egy kicsit lerövidíthettem
a pályát, viszont annyian megtették rajtam kívül, hogy értelmetlen lett volna büntetni. Ráadásul, mint
utólag kiderült a rajtnál nem egy autót előztem meg, pontosan a 20. helyezés lett az enyém.'
Mikor végre véget ért az ünneplés, a fotózkodás és minden egyéb, egyszerűen felkaptam a cuccaimat,
amik hála a hűvös szobának még mindig csurom vizesek voltak, begyűrtem őket a sport táskámba és
az overálomba indultam neki a nagyvilágnak, illetve a padocknak, majd a parkolónak taxit fogni.
- Elvigyelek? - Kérdezte egy hang, mikor már szálltam volna be a taximba.
- Marco? Te itt? - Néztem rá nagy szemekkel, előbb még a boxunkba volt és pezsgőzött.
- Rövidebb út. - Magyarázta mosolyogva. - Elvigyelek?
- De ittál. - Gondolkodtam hangosan, miközben odasétáltam hozzá, a bérelt autója mellé.
- Csak koccintottam, gyere! - Mondta és elvette tőlem a táskámat. - Miért nem öltöztél át? - Kérdezte
miután már mindketten az autóban ültünk.
- Vizes lett a ruhám. - Mosolyogtam rá fáradt szemekkel.
- Nem is kérdezem hogyan. - Mosolygott vissza kisfiúsan.
- Tom volt. - Kentem rögtön másra a dolgot, mintha magyarázattal tartoztam volna neki.
- Igen, persze.
- Tényleg. - Mondtam határozottan és felé fordultam az ülésben, közben kihajtottunk a pálya területéről.
- Aha.
- Jó, én vettem el a vízét, de akkor is... - Erre már nem bírta tovább és elnevette magát.
- Nem volt még lány csapat társam, de remélem GP2-ba is azt kapok. - Rázta a fejét.
- Nem hiszem. Nem volt még nő a GP2-ba. - Jegyeztem meg lehajtott fejjel.
- Tudom! - Bólintott. - De sok helyen már igen. Nascarban például Danica.
- Hallottam. - Lettem hirtelen szűkszavú és az ablakon bámultam kifele. "Nem engedhetem, hogy ez a
sport túl fontos legyen nekem. 3 éves szabály Kitti! Sehol nem lehetsz 3 évnél tovább, utána lépned kell!"
Már egy ideje csöndben ültünk egymás mellett, egyikünk se szólt egy szót se. Marco tudta, hogy belenyúlt
valamibe, én pedig elmerültem a gondolataimba.
- Vedd fel kérlek! - Adta hirtelen a kezembe a mobilját, ami csak halkan rezgett. Egy fénykép jelent meg
a kijelzőn, ahogy felnyitottam. Luca volt rajta, aminek nem igazán örültem, de ha már ilyen szépen kér.
- Igen? - Szóltam bele, miután lenyomtam a szükséges gombot a mobilon.
- Kitti? - Hallatszott egy meglepett hang a vonal másik végén, ami határozottan nem Lucaé volt.
- Zsolti? Mit szeretnél? - Kérdeztem magyarul.
- Marconál vagy? - Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Nem. Vele vagyok és nem nála, ne kezd te is!
- Oké-oké! - Nevetett.
- A tárgyra térnénk? - Komorodtam el megint.
- Mi ez a nagy sietség, Luca mobiljáról beszélek.
- Így már mindjárt más, de mondanád?
- Nincs kedvetek Marcoval eljönni bulizni? A parton van egy tök jó kis hely, tegnap találtam rá.
- Nekem nem sok van most, de ha vársz egy pillanatot, megkérdezem Marcot is. - Ezzel a mobilra
tettem a kezem és az érintett felé fordultam.
- Pár szerelő elmegy bulizni. Mész te is? - Kérdeztem tőle gyorsan.
- Te jössz?
- Nem hiszem.
- Este indul a géped?
- Nem, de nincs kedvem.
- Add ide, kérlek! - Majd kivette a kezemből a telefont, miközben leparkolt a hotel parkolójában.
Én intettem neki egyet és kiszálltam a kocsijából. Annyira elmélyült a Zsoltival való beszélgetésbe,
hogy csak az ajtó csapódásra eszmélt.
volt. Főképp azért, mert mikor még az első versenyemre készültem az volt a fő feladat, hogy ne
essek ki és végig tudjam vinni a távot, hisz azelőtt még sosem ültem ilyen autóban. Emlékszem
is a verseny előtti pillanatokra.
'A boxban álltam, ami még szinte teljesen ismeretlen volt számomra, azon a héten voltam ott először.
A zöld-narancs színű cipőm fűzőjével bajlódtam, ugyanis akkor még elég szokatlan volt az overálomba
hajolgatni, azért mint mindenbe, ebbe is hamar beleszokik az ember. És ekkor lépett oda elém Fred. Ő
volt az egyetlen, akiben megbíztam és azon kevesek közé tartozott, akit ismertem. Bár ez a szám azért
még mindig bővülhetne.
- Készen állsz? - Kérdezte fülig érő szájjal.
- Igen! - Mondtam. Az érzés, ami akkor kavargott bennem, érdekes volt. Izgalom, félelem,
elszántság és boldogság, talán így összegezhetném. A gyomrom kavargott és a melegben
majd megsültem, valószinüleg kívűlről sem nézhettem ki valami jól.
- Figyelj! Nem baj, ha még első alkalommal nem kerülsz dobogóra vagy a legjobb 10-be, oké?
Ezt senki sem várja el tőled. - Bátorított, ekkor tévedt a szemem a csapat főnökömre.
- De Max igen. - Nyeltem nagyot és a levegő vételeim egyre mélyebbek lettek.
- Ő sem! És ne törődj vele. Egy a lényeg, hogy végig vidd a versenyt, próbáld meg tartani a
pozíciódat és akkor mindenki elégedett lesz veled. - Mondta, miközben feladta rám a bukómat
és segített beszállni az autóba is.
A szerelők lassan kitoltak a boxból, én pedig ijedten tapasztaltam, hogy egyedül vagyok, teljesen
egyedül. Megrémültem. Majd megláttam a mellettem lévő lyukból kijövő csapat társamat is, Marco
Barbat. Ő már évek óta itt volt, sok mindent tapasztalt már. A fejével bólintott bátorítóan, intett,
hogy menjek utána. Én meg is tettem és nagy nehezen megkerestem a helyem a rajt rácson is.
A felvezető körön már lemaradtam a többiektől, szóval ismételten keresgélhettem, miközben senki
sem segített, pedig Fred megígérte, hogy mindig velem lesz a rádión keresztül, de nem szólt hozzám.
Aztán megkezdődött a futam is lassan. A rajtnál nagy volt a tolakodás, féltem, hogy már az elején
elrontom az egészet és vagy négy-öt helyet visszacsúszok, ami egyenlő az utolsó hellyel, de nem.
Tudtam tartani a helyem és még ki sem csúsztam vagy ütköztem volna össze egy másik autóval.
- Szép! - Hallottam végre Fred hangját. Jól esett, de figyelnem kellett. "Lehet, hogy pont ezért nem
mondott idáig semmit? Valószínű!" Gázt adtam és mikor a hátam mögött megpróbáltak
előzni, akkor cikázni kezdtem a pályán, közben szemeimet rátapasztva a visszapillantóra.
Az első futamom végeztével, megkönnyebbülten szálltam ki az autómból és boldog voltam,
hiszen sikerült még egy másik pilótát is megelőznöm. Az örömöm viszont nem tarthatott sokáig.
A felügyelő bizottság elkezdte vizsgálni az egyik kanyar áthajtásomat. Egy kicsit lerövidíthettem
a pályát, viszont annyian megtették rajtam kívül, hogy értelmetlen lett volna büntetni. Ráadásul, mint
utólag kiderült a rajtnál nem egy autót előztem meg, pontosan a 20. helyezés lett az enyém.'
Mikor végre véget ért az ünneplés, a fotózkodás és minden egyéb, egyszerűen felkaptam a cuccaimat,
amik hála a hűvös szobának még mindig csurom vizesek voltak, begyűrtem őket a sport táskámba és
az overálomba indultam neki a nagyvilágnak, illetve a padocknak, majd a parkolónak taxit fogni.
- Elvigyelek? - Kérdezte egy hang, mikor már szálltam volna be a taximba.
- Marco? Te itt? - Néztem rá nagy szemekkel, előbb még a boxunkba volt és pezsgőzött.
- Rövidebb út. - Magyarázta mosolyogva. - Elvigyelek?
- De ittál. - Gondolkodtam hangosan, miközben odasétáltam hozzá, a bérelt autója mellé.
- Csak koccintottam, gyere! - Mondta és elvette tőlem a táskámat. - Miért nem öltöztél át? - Kérdezte
miután már mindketten az autóban ültünk.
- Vizes lett a ruhám. - Mosolyogtam rá fáradt szemekkel.
- Nem is kérdezem hogyan. - Mosolygott vissza kisfiúsan.
- Tom volt. - Kentem rögtön másra a dolgot, mintha magyarázattal tartoztam volna neki.
- Igen, persze.
- Tényleg. - Mondtam határozottan és felé fordultam az ülésben, közben kihajtottunk a pálya területéről.
- Aha.
- Jó, én vettem el a vízét, de akkor is... - Erre már nem bírta tovább és elnevette magát.
- Nem volt még lány csapat társam, de remélem GP2-ba is azt kapok. - Rázta a fejét.
- Nem hiszem. Nem volt még nő a GP2-ba. - Jegyeztem meg lehajtott fejjel.
- Tudom! - Bólintott. - De sok helyen már igen. Nascarban például Danica.
- Hallottam. - Lettem hirtelen szűkszavú és az ablakon bámultam kifele. "Nem engedhetem, hogy ez a
sport túl fontos legyen nekem. 3 éves szabály Kitti! Sehol nem lehetsz 3 évnél tovább, utána lépned kell!"
Már egy ideje csöndben ültünk egymás mellett, egyikünk se szólt egy szót se. Marco tudta, hogy belenyúlt
valamibe, én pedig elmerültem a gondolataimba.
- Vedd fel kérlek! - Adta hirtelen a kezembe a mobilját, ami csak halkan rezgett. Egy fénykép jelent meg
a kijelzőn, ahogy felnyitottam. Luca volt rajta, aminek nem igazán örültem, de ha már ilyen szépen kér.
- Igen? - Szóltam bele, miután lenyomtam a szükséges gombot a mobilon.
- Kitti? - Hallatszott egy meglepett hang a vonal másik végén, ami határozottan nem Lucaé volt.
- Zsolti? Mit szeretnél? - Kérdeztem magyarul.
- Marconál vagy? - Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Nem. Vele vagyok és nem nála, ne kezd te is!
- Oké-oké! - Nevetett.
- A tárgyra térnénk? - Komorodtam el megint.
- Mi ez a nagy sietség, Luca mobiljáról beszélek.
- Így már mindjárt más, de mondanád?
- Nincs kedvetek Marcoval eljönni bulizni? A parton van egy tök jó kis hely, tegnap találtam rá.
- Nekem nem sok van most, de ha vársz egy pillanatot, megkérdezem Marcot is. - Ezzel a mobilra
tettem a kezem és az érintett felé fordultam.
- Pár szerelő elmegy bulizni. Mész te is? - Kérdeztem tőle gyorsan.
- Te jössz?
- Nem hiszem.
- Este indul a géped?
- Nem, de nincs kedvem.
- Add ide, kérlek! - Majd kivette a kezemből a telefont, miközben leparkolt a hotel parkolójában.
Én intettem neki egyet és kiszálltam a kocsijából. Annyira elmélyült a Zsoltival való beszélgetésbe,
hogy csak az ajtó csapódásra eszmélt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
