22. rész

Hát, ha tegnap káosz volt, akkor a mai napról inkább ne is beszéljünk. Este nyolcig
le se álltunk. A fő problémát pedig az autók érkezése okozta. Azt se tudtuk mit csináljunk
vele vagy hová rakjuk, Frednek pedig éppen akkor kellett valami megbeszélésen részt
vennie a csapatfőnökkel. A dolgot csak a szerelő gárda megduplázódása könnyítette meg,
bár az autók ettől még a kamionokba várták, hogy beszállítsuk őket a boxba. Legalábbis
valaki azt mondta, hogy ott lenne a helye, így Marco a helyzet magaslatára állt és elkezdte
irányítani az elhelyezésüket a fele bandával, míg én a másik felükkel pakoltam ki a megmaradt
holmikat. A mérnököm pedig majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátott minket, de ez
mellékes. Az én csapatom hamarabb végzett végül, mint Marcoék, ezért Fred szabadjára
engedett minket. Jutalmul az összes szerelőtől kaptam egy puszit. Aranyosak voltak, de azért
egyikük se vitt volna. Ráadásul lila gőzöm se volt, hogyan juthatnék el a HÉV megállóig, inkább
kimentem a boxutca falához és felültem rá.

Már egy ideje üldögéltem a falon, mikor megláttam egy biciklist közeledni. Csapat ruhában volt
és nagy valószínűséggel pilóta, de a sapkájától nem láttam az arcát. Elkezdet közeledni, én pedig
a pálya felőli részen leugrottam a talajra.
- Kitti Thomas! Hát szia! - Mosolyodott el, de a hangja nem volt ismerős. Szerencsémre pont most támadt séró igazítási kényszere így egy pillanatra megnézhettem magamnak az arcát.
- Albert Costa! Unatkozol? - Kérdeztem nevetve, mire Ő egyszerűen magához ölelt. Ez meglepett, ahhoz képest, hogy csupán egyszer láttam őt. Mikor az első versenyemre igyekeztem.

'Izzasztóan meleg volt és én ott álltam egy tök idegen országban, egy tök idegen helyen és figyeltem, hogy mások a nagy forgatagban milyen jól eligazodnak. Körbenéztem és megindultam egy egyenruhás fazon felé, aki majdnem biztos, hogy oda tartozott. Miközben követtem megpillantottam a padockot is. Vagyis csak gondoltam, hogy az a padock, mert semmi magas épületet nem láttam ott, mint a tévé közvetítéseknél, ráadásul tele volt civilekkel is. "Se gáz, majd ott utána kérdezősködöm!" Döntöttem el és a lábam már vitt is a tömeg irányába. Ott aztán megálltam és körbenéztem. Egy csomó kamiont láttam és fogalmam sem volt, hogy melyik lenne az, ami az én csapatomhoz tartozna. Álltam ott egy darabig, az emberek pedig csak eláramlottak mellettem, mikor valaki megérintette a karomat.
- Hello! Minden oké? - Kérdezte egy barna hajú, overálba öltözött srác.
- Nem! - Ráztam meg egy kis hezitálás után a fejem. A fogaskerekeim elkezdtek kattogni, hogy
hogyan is tudnám összetenni a mondatom. - Hol van az International Draco Racing boxa?
- Gyere odaviszlek. De minek az neked? - Kérdezte miközben már sétáltunk is a cél felé.
- Én vagyok az új pilóta. - Mondtam egyszerűen, de Ő egy pillanatra megállt.
- Tényleg? Te vagy a magyar lány? - Nézett rám, majd a kezét nyújtotta felém. - Albert Costa.
- Kitti Thomas! - Csaptam bele a tenyerébe. Azzal mentünk is tovább. Egy kis idő után végre
megálltunk egy sárga kamion előtt, aminek az oldalán egy csomó mosolygó ember fényképét
véltem felfedezni, köztük F1-esekét is. Valamint a nevem, Marco Barbaé alatt.
- Megérkeztünk. - Mondta és már ment is tovább az útjára.
- Köszi! - Kiáltottam utána. Ő meg se fordult csak magasba emelt kézzel intett egyet. - Szia! - Mondtam már szinte csak magamnak és el is indultam egy nagy levegő vétellel a boxba.'

Azóta pedig nem is láttam Costat. Azt hittem, hogy az ellenfelem lesz, de mikor rákérdeztem Frednél, Ő elmondta, hogy Albert az F2.0- ban versenyez és mivel én az F3.5-ben, így jó ha a padockba egyszer-készer összefutunk. De sajnos mindkettőnknek nagyon sok dolga volt és inkább csapaton belül töltöttük a szabadidőnket, így ez is meghijusúlt.
- Nem, nem unatkozom, csak elküldtek edzeni.
- Szegény fiú! - Vettem fel a szánakozó képemet.
- És te? Itt hagytak? - Kérdezte mosolyogva. Imádtam a mosolyát, nagyon aranyos volt ilyenkor.
- Áhh, dolgoznak. - Legyintettem, mintha nekem semmi dolgom se lenne egész nap.
- Nem jössz biciklizni? - Végignéztem rajta, majd megráztam a fejem.
- Kösz, de nem.
- Elviszlek utána! - Kezdett bele a győzködésbe.
- A-a! - Nevettem, miközben Ő elkezdett üldözni, hogy ne röhögjem ki és, hogy menjek vele
biciklizni, de mikor végre sikerült elkapnia a derekamnál fogva, megjelent a boxutcába Marco.
- Kitti! Gyere, mert indulunk! - Szólt rám és a szemében láttam, hogy valami nincs rendben. Ekkor
néztem végig kettőnkön és kezdtem megérteni mi böki a csőrét. Albert is gyorsan kapcsolt, így
elkapta a kezét.
- Majd holnap! - Pattant is vissza a bringájára.
- Ne álmodj! - Mondtam és intettem neki. Az elköszönést még gyakorolnunk kell. Mikor visszanéztem Marco irányába, ő már a boxunknál állt, így gyorsan átmásztam a falon, utána futottam és a válláról elrugaszkodva mellé ugrottam. Persze ezt már Ő sem bírta mosoly nélkül, szóval kaptam is tőle egyet és utána már lökdösődve indultunk a parkoló felé.

21. rész

Kedd, hajnali 4 óra és már el is kezdődött a nap, hála Marconak. Nem bírta ki, hogy
ne hívjon edzeni és még azt várta, hogy én kipattanok az ágyból és megyek is vele
futni. Én mosolyogva megköszöntem az ébresztőt mondván, hogy az edzőmmel fél
óra múlva találkozom, ami persze egy nagy kamu volt. Helyette ahogy elment
visszadőltem az ágyba és aludtam még másfél órát, aztán beálltam a zuhany alá.
Szerencsémre pont akkor érkezett, így azt hitte az edzés utóhatásait mosom le
magamról. Meg is várta türelmesen míg végeztem és a csapat cuccomba fel nem
öltöztem csak aztán vándorolt be a fürdőbe. Előtte azért még megkért, hogy várjam
meg a kajálással. Tudtam én ennek ellenállni? Hogy megmutassam milyen jól bírom
az edzéseket? Csak élénkebb vagyok utánuk, mint mikor egyszerűen kikelek az ágyból.
Gonosz vagyok tudom, de a korai ébresztőért ez a minimum, amit megérdemel.

Az ebédlőben még találkoztunk a srácokkal. Legalábbis a felükkel, akik a korán kelők
közé tartoztak. Azon meg se lepődtem, hogy Zsolt és Lipe még nem gazdagította kis
gyülekezetünket. Az egyik hasonlóan hozzám, rendszeresen elaludt, a másik pedig
kelhetett bármilyen korán is a fürdőben töltött időnek hála sose ért oda sehová időbe.
Nem is csodálom, hogy a barátnője mindig kiteszi a szűrét. Azon már inkább, hogy
visszafogadja. Nah jó a kinézete ennek hála mindent visz, de mégis ciki, ha egy pasi
több idő tölt a fürdőbe, mint én. Főképp ha az "én" alatt egy modell csajt értünk.
- Jó reggelt! - Köszönt frissen, fiatalosan Tom és töltött nekem egy pohár teát.
- Sziasztok! - Pattantam le a székbe. - Fred?
- Fél órája elindult, ha valamelyik kamion hamarabb odaérne. - Forgatta a szemét
Rodrigo egy kártya paklit keverve.
- Tedd már le haver! - Szólalt meg durcisan Juan, a tegnap este történtek úgy látszik
mélyen belé téptek és még mindig mérges ránk, hogy nem mentünk vele bulizni.
- Akadj le rólam! - Tette azért zsebre Rod a féltett lapjait.
- És Fred evett? - Kérdeztem a többiektől, mire ők megrázták a fejüket, így hát
csomagoltattam neki kaját aztán Marcoval felmentünk a fiúkért. Persze amekkora
szerencsénk volt külön szobákba szálltak meg, ráadásul külön folyosón is.
"Következőre külön kérvényezem, hogy ezek egy helységbe keveredjenek... és
harmadiknak beajánlom magamat is. Nem kell félreérteni!"

Nagy levegőt véve kopogtam be Lipe ajtaján. Vártam egy keveset, aztán megjelent
előttem egy izmos felsőtestű brazil srác egy szál törölközőben. "Nah remek. Mire
ezt megvárom már el se kell indulnom... de legalább a séróját belőtte. Haladás!"
Néztem fekete göndör hajára, amit szokás szerint hátra ráfozott.
- Egy perc és kész vagyok! - Mondta és berohant a fürdőbe, a bejárati ajtót nyitva
hagyva előttem. "Ismerem én azt az egy percet..." - Gyere be! - Kiáltott még ki.
- Csak egy perc! - Mondtam határozottan és leültem az egyik ágyra. A szoba teljesen
olyan volt, mint a miénk. Az egyik ágy azonban még üresen állt, valószinüleg John
részére, aki ugyan csak Marco szerelője volt, és ha minden igaz ma utazik ide
Amerikából. Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogy ér ide mára. Maximum holnapra
és akkor csütörtökön be is tud állni, hogy elkezdjenek dolgozni az autón.
- Készen vagyok! - Kapta még gyorsan magára a pólóját és gombolta össze a
farmerjét szinte egyszerre.
- Oké, gyere! - Ragadtam meg a karját és együtt rohantunk a lift felé.

20. rész

A hotel előtti parkolóban egy Seat Leon cupra várt ránk. "Most megelégedett ezzel is a Merci után? Mondjuk azzal a verdával jól kiszórakoztuk magunkat." Idéztem fel a pár héttel ezelőtti emlékeimet. Ez a kocsi viszont sokkal jobban megtetszett nekem, talán túlságosan is. Látszott Marcon, hogy Ő is nagyon szívesen vezeti. Jó volt látni az arcát, mikor a kormány mögött ült. Annyira élvezett egy-két előzést az utakon vagy a kátyúk kerülgetését. Néha rászóltam, de legtöbbször röhögtem rajta.
Mikor aztán kiértünk, nagyobb volt a felfordulás, mint amekkorára számíthattunk.
- Mondtam már a fenébe is! A boxokba való cuccokat, amik hamarabb ideértek, ne a kamionok helyeire rakodjátok, hanem a boxokba dobáljátok le őket. - Kiabált a fejét fogva Fred. - És nem, nem kell őket helyre tenni. - Tette még hozzá halkan, bár tudta, úgyis semmibe veszik a kérését és rögtön a már helyükön álló rakodó felületre pakolják őket.
- Hey! - Kiáltottam rá. - Segítsünk?
- Sziasztok, jó lenne. A kirakodó munkások fele magyar és nem értik, hogy mit kell csinálniuk. Kitti...
- Oké-oké, megyek. - Mondtam, mire ő a munkások irányába intett.
- Marco, te a sofőrökkel beszélj, hogy hová álljanak be, én pedig a szerelőinket fogom munkába, akik eddig ideértek. Nem vagyunk valami sokan. - Hajtotta le szomorkásan a fejét.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz! - Ütögette meg a vállát Barba és bele is kezdtünk a nehezébe.

- Figyeljenek, én nagyon örülök, hogy a főnökük azt mondta, azt csinálják, amit a csapatfőnökünk mond maguknak, de van egy kis probléma. - Kezdtem bele, miután az egyszerre húszan beszélő
ember sereg szavaiból leszűrtem a lényeget és össze tudtam valamennyire pakolni azt a fejembe.
Annak az egynek örültem csupán, hogy végre magyarul dumálhatok, mert ha még ezt angolul
kéne összetennem, asszem megőrülnék.
- Mi az? - Kérdezte az egyik sapkás fazon a falnak dőlve.
- Nincs itt a csapatfőnököm. - Tájékoztattam őket egyszerűn. Azt hittem hamar megértik majd,
de azért csodákra ne várjunk. Az ember azért ember, hogy mindenbe belekössön. Ez az elv most
itt nagyon is érvényesült.
- És maga ki? Egy szervező?
- Versenyző. - Néztem a másikra mérgesen, aki a kólájával volt elfoglalva.
- Ha-ha... Jah! És ezt higgyük is el?
- Ha nem hiszik, akkor az a maguk baja. Egy a lényeg, hogy a cuccoknak le kell kerülniük még
ma a kamionokról, ugyanis holnap is jönnek még vagy ennyien az autókkal és a többi alkatrésszel. Szóval munkára emberek!
- Én egy csajtól aztán nem fogadok el utasításokat. - Jelentette ki a hitetlenkedő.
- Az ágyban is ilyen vezető típus vagy? Letesztelhetlek? - Lépett mellém egy másik, mire én
elfintorodtam. "Úgy látszik a legjobbakat fogtam ki most is! Minden rakodó munkás ilyen?"
- Nem! - Ráztam meg a fejem és kezdtem elveszteni az önbizalmamat. Nem tehetek róla,
beképzelt nagypofájú emberek között, mindig halkabb és félénkebb leszek.
- Ugyan már! Csak egy éjszaka... vagy akár most... Tuti üres az egyik kamion.
- Nem ilyen célokra! - Hallottam magam mögött. Lassan hátra fordultam és immár
a hanghoz tartozó arcot is megpillantottam. Hálásan néztem Zsoltira, mire Ő intett
a fejével, hogy lerendezi ezt. - Menj a kamionba, nem lesz gond! - Enyhült meg a hangja.
- Nem mész te? - Súgtam oda neki bátortalanul, amin nagyon meglepődött.
- Én csak Marco alkatrészeinél tudok segíteni. Azt majd megcsinálom helyetted, oké?
- Persze és köszi! - Adtam egy puszit az arcára aztán már el is mentem.

A nap nem mondhatnám, hogy hamar elment volna, de megosztottuk a munkát, így rögtön
könnyebbé vált. A szerelők közül egy mutogatta a munkásoknak, hogy hová rakják a dobozokat,
a többiek roham tempóban pakolták ki a tartalmukat, én a kamionon irányítottam a dolgokat,
Zsolti pedig egész végig szemmel tartotta a rakodókat, hogy egy rossz szót se szólhassanak
hozzám. Aztán ahogy Barba alkatrészeihez értünk változott a helyzet. Zsolt ugrott fel a kamionra, én meg beálltam a szerelőkhöz segíteni. Már nagyjából megszoktam, hogy minek hol a helye nálam és gondoltam a csapattársam felség területe sem különbözhet sokkal az enyémtől. Ha pedig időnként tévedtem, rám szólt egy-egy szerelő és a valós helyére rakta az adott tárgyat.
Mikor már egy ideje pakoltunk és Marco is megbeszélte a dolgokat a kamionosokkal valamint
ellátta a többi feladatot, amit a mérnököm rá sózott, beállt hozzánk dolgozni. Ezalatt pedig Fred a
telefon frontot tartotta kézben. Elintézte, hogy az autóinkat csak szerdán szállítsák, ugyanis
még így is volt egy kevés kütyü, ami még nem került teljesen a helyére. Valamint a többi
szerelőnkkel is beszélt, hogy holnap induljanak ide. Végezetül pedig leadta Luca rendelését,
amit Ő véletlen se tudott volna megcsinálni, hogy segítse a kollégáját.

Csak este hétkor szállingoztunk az egyik büféhez, ami direkt erre a célra már ma kinyitott.
Egyesével rogytunk le egy hosszú asztalhoz. Voltunk összesen kilencen, ahhoz képest,
amit ma végrehajtottunk nem volt semmi.
- Asszem most leginkább egy forró fürdőt és egy puha ágyat akarok. - Jelentette ki
Fred, aki utolsóként érkezett és megelégedett egy szendviccsel. Nem semmi srác.
- Nem leptél meg! - Nevetett erőtlenül Rodrigo, Marco egyik szerelője és félretolva a
tányérját elfeküdt az asztalon.
- Fáradt vagyok! - Jelentette ki Lipe miközben elkezdett enni.
- Én is! - Mondtam és követtem Rod példáját.
- Haverok! - Kiáltott fel végül fel Juan pár perc punnyadás után, mire az egész banda
rákapta a tekintetét. Mi sikeresen össze is fejeltünk drága alvó társammal. - Mi lesz az
éjszakai élettel? Állítólag itt vannak a legjobb csajok.
- Hülye vagy? - Kérdeztem meglepetten és elfacsart képpel simogattam a fejemet. Erre
persze mindenkiből kitört a röhögés, kivéve a vádlottból.
- Juan! A lányok holnap is itt lesznek. - Közölte egyszerűen Tom és ha már Ő nem
viccelődik valamint nem megy bulizni sem, ott már gáz van.
- És mi holnap is dolgozunk Haver! - Mondta keserűen szegényke. Már kezdtem
megsajnálni, de ha tovább haverozgat itt nekem drasztikus lépésre szánom el magam.
Juannak ugyanis jó szokása volt, hogy mindenkit havernak szólított, így egy nap
akár százszor is hallhattuk ezt tőle. Ráadásul nem igazán látszott, hogy unná. A többiek
szerintem már megszokták az évek alatt, így csak nekem volt zavaró a dolog.
- Pontosan! - Mondták egyszerre vagy négyen-öten.
- Inkább aludd ki magad és majd szerdán vagy csütörtökön elmegyünk valahová,
rendben? - Ütögette meg erőtlenül Fred a vállát. - És ez mindenkinek szól. Most
elmondom, hogy holnap ki mit csinál, okés? - Éledt fel egy kicsit.
- Neeem! - Kiáltottunk rá egyszerre, aztán felálltunk az asztaltól.
- Jó, oké! - Törődött bele a sorsába és már jött is utánunk a parkoló felé. - Akkor
holnap hétkor a boxban! Jó éjszakát! - Kiáltott még oda nekünk és csak ekkor
néztem körbe. Még állt ott néhány autó, de leginkább a mieink voltak azok. Voltak
csapatok, akik még meg sem érkeztek, de mi már itt voltunk, akcióra készen, várva
a csodára és reménykedve, hogy Marcot még előrébb tudjuk segíteni majd a
pontversenyben. Viszont nekem is nagy álmom volt megnyerni ezt a futamot, amit
mindenki jól tudott és támogatott is benne. Ez a jó a kisebb szériákban és ezért
imádok itt lenni.