7. rész

Másnap hulla fáradtan támolyogtam a tükör elé. Egy agyongyötört arc nézett vissza rám, amin
jól kivehető volt az összes óra, mialatt a könyvem olvastam. Az a két óra már kevésbé, amit
forgolódva ugyan, de végigaludtam.
- Nah ezt hogy tüntessem el? Még a kék szemem is szürkének látszik, a karikákról már nem is
beszélve alatta. - Gondolkodtam a tükörképemet bámulva és már szinte biztos voltam benne,
hogy teljesen becsavarodtam.
Gyorsan elővettem a smink cuccaim, nem kellett azért olyan óriási táska hozzá. Egy alapozóval,
szempilla spirállal és egy száj fénnyel lerendeztem a dolgot. A közép hosszú világos barna hajam
most egyszerűen összefogtam egy gumival és kiléptem a fürdőből.
Az öltözködésre azért oda kellett most figyelnem. Nem lehetett túl merész, de mivel baromi meleg
volt, farmert se akartam felvenni. "Alku" Hallottam a fejembe, Max hangját. Igaz ez a szó még az első
versenyemen hangzott el és nem igazán erre a célra, de se baj.
- Akkor legyen ez... - Kaptam elő egy comb középig érő farmer szoknyát, ez volt az egyik kedvencem.
Nem az a tipikus egyszerű valami, inkább dögösebb fajta és mégis sportos. A teteje hozzám simult,
míg az alja, ami a combom súrolta lazább volt. "Hogy tudok ennyit szórakozni a kinézetemen? Pedig
azt mondják, hogy az autó versenyző csajok nem törődnek a magukkal Ezt cáfolom!" Elmélkedtem,
miközben előhúztam egy fehér pánt nélküli felsőt, majd egy szandált és indulás a portára.

- Jéé, most csak 10 percet késtél. Rekord! - Kiáltotta el magát Marco mérnöke, Luca. Valamiért nagyon
nem bírt, de nem jöttem rá, hogy miért.
- Neked is jó reggelt! - Sétáltam el mellette teljes lelki nyugalommal.
- Szép munka! - Súgta oda Max. - Köszi!
- Örülök, hogy tetszik, indulhatunk?
- Csak rád vártunk. - Mondta Luca, miközben én azon gondolkodtam, hogy Marco hogyan bírja elviselni.

A kisbuszba, most csak négyen utaztunk. Lucara bíztuk a vezetést, Max el volt az F1 következő évi
szabály módosítási javaslataival, mi Marcoval pedig leghátra ültünk, ahogy szoktunk, hogy elszigetelődjünk
a többiektől és nyugodtan beszélgethessünk. De most nem akartam vele beszélni, még nem. Tudtam, hogy
ugyanúgy, mint annál a srácnál a sulimba, aki már vagy háromszor kikosarazott, itt se fog sokáig tartani
A hallgatási fogadalom, de azért elhatározásnak nem utolsó.
Be is tettem az IPodom fül hallgatóját a fülembe és elindítottam a SUM 41 Pieces című számát. Ahogy
meghallottam az énekes hangját, rögtön felnéztem Marcora. Engem nézett, megdöbbentem. Ő is hasonló
arc kifejezést öltött. Kivettem a fül hallgatómat és lassan leeresztettem a nyakamba.
- Mi az?
- Nem beszélsz. - "Tyűűű, ezt a gyors helyzet felismerő készséget!"
- Nem. - Ismételtem kategorikusan.
- Miért?
- GP2. - Csak ennyit mondtam és visszahelyeztem a fül hallgatót, de Ő rögtön ki is vette azt.
- Mi? Te tudod?
- Tudom!
- El akartam...
- Ne! Nem akartad! Ezt akartad! - Mondtam, de Ő még mindig fogta a fül hallgatóm. Elfordultam és behunytam a szemem. Bár féltem, hogy elalszom, de semmiképp sem akartam ránézni.
Tudtam jól, hogy amint belenézek a barna, boci szemeibe, nem leszek képes haragudni rá.
- Kitti! - Próbálkozott meg a dologgal még egyszer.
- Nem akarok beszélni! - "Szenvedj még egy picit, most megérdemled!"
- Oké! - Adta fel szomorúan és a mobiljával kezdett babrálni. Ő már egy ideje nem hordott magával zene lejátszót,
mondjuk én se nagyon. De ez egy kivételes esett volt. Mikor el akartam menekülni, egyenesen a zenébe, ahogy
mindig tettem, ha valami bántott.