9. rész

Már csak 3 kör volt a futamból és még mindig a második helyen autóztam. Egyre közelebb kerülve Zaugghoz, aki jelenleg vezetett, valamint lehagyva csapat társamat, akinek már a 3. hely se volt biztos. Már csak egy kérdés volt: kockáztassak vagy sem? Először a futam alatt hallgattam az eszemre és hagytam a fenébe. Nem kell nekem elsőnek lennem, eddig ez az 5. futamom és ahhoz képest minden időmérőn bekerültem a legjobb 16-ba, minden versenyen a legjobb 12-be és mindezt úgy, hogy 1 éve még gokartot sem láttam élőben. Másoknak évekbe telik, ami nekem 5 hónapba, éppen ezért döntöttem úgy, hogy hagyom Adrian Zauggot egyszer nyerni és majd máskor bizonyítok a nagy közönségnek. Főképp azért jutottam erre a döntésre, mert a kerekeim jó, ha kibírják azt a maradék két kört, ami még előttem áll.

Mikor végre megláttam a kockás zászlót megkönnyebbültem és örültem. Baromira örültem, hogy legyőztem a csapat társam és majdnem az egész egy pilótán kívül a teljes mezőnyt. A kocsim az elkerített részre irányítottam, kipattantam belőle és rögtön Adriannal találtam szembe magam.
- Gratulálok! - Nyújtotta a kezét, de én helyette megöleltem. - Ügyes voltál! - Súgta a fülembe.
- Köszönöm! Te is nagy voltál. - Veregettem meg a hátát, aztán a pódium felé indultam tudomást se véve a közeledő Marcoról vagy a másik irányból "támadó" Fredről, Lucaról és Maxről.
Elfoglaltam a helyem és vártam, hogy megszólaljon a himnusz, ami most még Zauggnak, de lehet, hogy következőre éppen nekem szól majd. Lekaptam a sapkám, álltam, vártam és végre megkaptam a pezsgőm valamint a kupámat. Az első kupámat ebbe a kategóriában.
Következett a szokásos menet, de valamit lefelejtettem.
- Kérem, egy kicsit álljanak egymáshoz közelebb egy közös fotóra. - Szólított fel minket a kommentátor. Mi csak bólintottunk és teljesítettük a kérését. Hihetetlenül fárasztóra sikerült ez a nap és még előttem állt egy más jellegű csata is a saját csapatommal.

A boxba aztán már nem menekülhettem. Marco szerelői mérgesen álltak előttem, a sajátjaim szintén felsorakoztak, próbáltak komolyak lenni - hiszen mégiscsak egy csapat vagyunk - de már alig bírták tartani magukat. Ott volt még a két mérnök is, közöttük pedig Max. Fred képéről nem lehetett volna letörölni mosolyt, a csapat főnököm szigorúan nézett rám, mint a kitörni készülő vulkánt, Lucara pedig már rá se néztem. Fölösleges volt, tudtam anélkül is, hogy legszívesebben belefojtana az első benzines kannába, ami az útjába kerül, de előtte még jól megkínozna.
- Mégis mit mondtam neked? Figyeltél te rám? Mit jelent számodra, hogy 'Ne előzd meg Marcot!', mi? Most előre segítetted Zauggot, boldog vagy? A nagy arcod... Mi lett volna, ha megint falnak csapódsz amellett a sebesség mellett? Már meg se kérdezem, hogy normális vagy-e, mert tudom a választ! - Kiabált velem Max, egyre inkább felém közelítve.
- Nem, nem normális! - Szólt közbe Fred, rendíthetetlen arc kifejezéssel. - Egy igazi autó versenyző!
- Az autó versenyzők az eszüket használják, nem pedig a düh irányítja őket!
- Hát, ha ilyen jó hatással van rá, akkor lehetne többször is ideges! - Hallottam hátulról, erre csak elmosolyodtam, majd mikor visszaemeltem a kövérebb barna hajú férfira a tekintetem ismét elkomorult az arcom.
- Ha azt mondom, hogy ne csináld, ne csináld! Ez volt az utolsó, hogy elmondtam, a következő után repülsz, értve vagyok? - Kérdezte, mire én csak bólintottam és már kezdtem kikészülni.
- Nincs baj! - Simogatta meg a vállam Fred. - Szép volt!
- Tudom! - Mondtam, azzal elindultam öltözni.