24. rész

A szekrényem előtt álltam, amiben már nem volt semmi. Az összes holmim, amit ez alatt
a pár verseny alatt bezsúfoltam, már egy sport táskában várta, hogy elvigyem onnan. Helyüket
felváltotta a két overálom, a bukóm és a kesztyűim, valamint a csapat egyenruháim. Az összes
emlékem már ebben a szekrényben marad, míg nem jön valaki és könnyedén kihajítja belőle.
Tudtam, hogy egyszer majd ez lesz, de szebbnek képzeltem, mintsem, hogy búcsúzás nélkül,
csak így mindent otthagyjak. De, ha Max így akarja, én nem tehetek semmit. Támogatóim száma is kimerül két kisebb magyar céggel, így még azt sem mondhatom, hogy fontos beviteli forrás
vagyok. Halva született ötlet volt ez az egész. Most pedig még leszedegetem a posztereimet,
megfogom a táskámat és becsapom magam mögött a szobám ajtaját. És ezenel vége a
versenyzői karrieremnek.

Nah jó, azért ennyire nem vészes a helyzet. Max ugyan már fél órája fel-le járkál előttem, de
már csak ketten voltunk a szobában. Fredet elküldte, hogy ne idegesítse a buta érveivel, Luca
pedig majd megfagyott a klímás szobában vizes pólóban. Én meg már alig bírtam nyitva tartani
a szemem a szerelőim tegnapi kis akciójának hála. Eldöntötték páran, hogy ők majd megszegik
a buli tilalmat és nekivágnak az éjszakával, de a visszaérkezés olyan hangosra sikeredett, hogy
felverték az egész folyosónkat. Ha a forrásaim nem hazudnak Fred tette be őket az ágyba, ami
nekik már régen rossz, de még mindig jobb, mint az én jelenlegi helyzetem.
Végül Max fölém hajolt és, mint a maffia filmekben, közölte, hogy ez az utolsó. Még egy balhé
és megtanulok szárnyalni, de nem a pályán, hanem afölött, át a kerítésen, egyenesen vissza
a semmibe. Még a gokart pályákon is wanted plakátokat helyez el a fényképemmel.
Ez elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy még véletlen se csináljak ezentúl semmi hülyeséget.
"Mostantól olyannak kell lennem, mint egy kis angyalnak. Asszem utoljára másodikos koromban
voltam olyan, míg össze nem barátkoztunk Fédrával. Onnantól jött anyuéknak a pokol és én voltam benne az ördög."

- Hihetetlen! - Ült velem szembe Fred a büfében és közben, mintha elgondolkozna, aztán felnevetett. Tudtam jól mi járt a fejében, márpedig, hogy lekéste Luca locsolását. Luca ugyanis mindig egy nagyon merev és kemény ember volt, az egyetlen jó tulajdonsága ezekből származik, a precizitás. Ezért van itt, de a nagyobb szériákhoz mégsem elég. Ott sem egy ilyen emberre vágynak. Nem valami jó elismerni, de ha két rossz közül választhatok, akkor inkább Max, mint Ő. Ráadásul Marco, mikor itt van mindkettőt hallgathatja egyszerre, mikor pedig haza megy ott van neki Isa. De azt már Ő vállalta, azért én nem fogom sajnálni az is száz.
- Mi? - Emeltem fel egy félig száraz saláta darabot. "Hogy még a kajám se bírja a hőséget, az már sok."
- Hogy nem mész el. - Rántott vállat Fred. - Mit mondtál Maxnek?
- Semmit. - Ráztam meg a fejem és félre toltam az ebédemet.
- Ez érdekes! - Gondolkozott el. Nem tudom ezzel mire akart utalni, de rögtön el is ment, úgyhogy most ehettem bármit. Vettem is gyorsan két darab szendvicset, rendes fehér kenyérből, utána visszaültem az asztalhoz. Pár perc múlva aztán már rögtön le is pattant mellém egy fiatal, barna hajú srác.
- Szép volt! - Mosolyodott el. - Maradsz vagy mész?
- Nem tanulok repülni. - Mondtam mire értetlenül nézett rám, aztán hamarosan megértette.
- Bocs, most beszéltem egy órát a beállításokról.- Szabadkozott és elkobozta az egyik szendvicsem.
- Héééé, Costa! - Kiáltottam rá. Megpróbáltam visszaszerezni, de nem ment.
- Köszi! - Mondta, miután beleharapott, én pedig belebokszoltam a karjába.
- Én most megyek. - Álltam fel. - Jó étvágyat! - Hangsúlyoztam és el is indultam a boxom felé.