31. rész

Tegnap estig kint maradtunk a fiúkkal a boxban, kiünnepeltük magunkat pár üveg pezsgővel, de sajnos olyan 6-7 óra körül el kellett mennünk, hogy hagyjuk a fiúkat dolgozni. Nekik azzal nem ér
véget egy hétvége, hogy áthaladunk vasárnap a célegyenesen, ők a hónap minden egyes napján
dolgoznak. Végignézik a felvételeket, amik a futamokon készülnek; időjárást elemeznek; utaznak
ide-oda velünk; átépítik vagy kijavítják az autóinkat; átállítják a beállításokat és a hét minden egyes napján elviselik Maxet. Talán az utolsó lehet a legmegterhelőbb feladat a felsoroltak közül. És mi ebből Marcoval csak azt vesszük észre futamról-futamra, hogy van egy jó autó alattunk, és egy vidám csapatunk, akikre mindenben számíthatunk. Elképzelni sem tudjuk, hogy ezek a srácok milyen megterheléseken mennek keresztül, mennyit dolgoznak értünk és mit teszünk, mikor kiesünk egy-egy versenyből vagy valami hibát követünk el a pályán? Csak annyit mondunk, hogy az autónk nem volt százas. Aztán persze utazunk a következő helyszínre és kezdődik minden elölről, míg a csapat többi tagja be sem fejezte ezalatt a munkát. Most belekóstolhattunk mi is egy kicsit ezen oldalába a WSR-nek, de amiben mi segítettünk ezeknek a fiúknak, az semmi volt ahhoz képest, amit ők csinálnak. Remélem majd egyszer méltóképp megköszönhetjük nekik ezt, ha máshogy nem, elhozhatjuk év végén a konstruktőri díjat.

Most pedig már hétfő reggel van és az egész éjszakát végigforgolódtam. Egyre kevesebb futam
állt már előttünk és egyre inkább közeledett a döntés pillanata. A csapatokon belűl is kezdett
kibontakozni a feszültség, hogy két olyan pilótát találjanak, akik beleillenek majd a képbe és
könnyű velük dolgozni. Azon agyaltam egész éjjel, hogy mi van, ha Max megszünteti a
munkaviszonyomat. Vagy mi lesz majd jövőre, ha maradok. Mikor majd én leszek nagy
valószínűséggel a tapasztalt pilóta. A csapat tulajdonosa egy interjújában kikötötte, hogy Ő
mindenképpen egy újonc pilótával szeretné gazdagítani a csapatát. Mikor pedig megkérdezték
tőle, én maradok-e vagy megyek, csak annyit mondott, hogy kétséges a maradásom és erről
még nem tud bővebb tájékoztatást adni. Ez eléggé szöget ütött a fejemben, a hétvégén sokszor
el kellett gondolkoznom rajta, hogy tovább szeretném-e akkor is csinálni, ha a Draco Racing
vezetése már nem tart rám igényt. A válaszom végül az igen lett. Ehhez kellett leginkább ez az
éjszaka. Eldöntöttem, hogy mostantól keményen gürizek majd, hogy legyen esélyem jövőre
is ebben a szériában és leginkább ebben a csapatban.
A telefonom végszóra csörrent meg. Az órára néztem mielőtt még felvettem volna, aminek nagy
mutatója a hatoson állapodott meg. A kismutatót sajnos nem tudom megmondani pontosan,
mert a fáradtságtól alig láttam.
- Jó reggelt Max! - Csúsztattam fel a telefonomat, amelynek kijelzőjén a csapat főnököm
mogorva arcvonásai jelentek meg.
- Jó reggelt. Ki tudsz jönni a pályára?
- Öhm... - "Én mindig is a határozottság megtestesítője voltam, most se okozhatok csalódást."
- Fontos. Keltsd fel Barbat és 1 óra múlva legyetek itt. Szia!
- Rendben! - Mondtam a szakadozottan sípoló telefonba.

Mielőtt még felráztam volna Marcot, ezzel kirángatva őt az álmok gyönyörű vagy éppen rémséges birodalmából, szereztem neki egy Algopyrint. A megivott pezsgő és egyéb alkohol tartalmú italok hatására mostanra eléggé fájhatott a feje és nem akartam pont ezért fának menni. Szóval már lezuhanyozva és felöltözve keltegettem őt az ágya szélén ülve a gyógyszerével a kezemben.
- Marco. Kelj fel! - Simogattam meg az arcát, mire elkezdett mocorogni.
- Kitti? - Mosolyodott el, aztán még mondott valamit spanyolul, de nem értettem mit. Valamit az
élettel kapcsolatban, de hogy ez hogyis jön ide, nem tudtam összetenni.
- Igen. Bocsi, de mennünk kell.
- Hová?
- A Hungaroringre. Max beszélni szeretne velem. - Mondtam lágy hangon.
- És miért kellek én? - Kérdezte immár hunyorogva, nagyon reggel lehetett neki.
- Gyere, ülj fel! - Raktam le a gyógyszert és a vizet a kezemből, majd óvatosan felhúztam. Mikor
már ülő helyzetbe volt, kapott csak a fejéhez. Tegnap, amikor hazahozott nem látszott rajta,
hogy ennyire kiütötte volna magát vagy csak jól titkolta.
- Van...?
- Van! - Nyújtottam oda neki az Algopyrint, amit Ő egy mosollyal díjazott. Hogy ez köszönetnek
számított-e nem tudom, de jól esett.
- Mikor indulunk? - Kérdezte ledobva magáról a takarót, miután letette a vizes poharat az éjjeli
szekrényére. Csak most vettem észre, hogy a tegnapi ruhája van rajta. Este fel sem tűnt, hogy
nem ment el zuhanyozni utánam. - Felöltözök és mehetünk. - Állt fel óvatosan és indult a fürdő felé.
- 20 perc. - Kiabáltam még utána.
- Oké. Menj és reggelizz!
- Hozzak valamit?
- Egy kávét, köszi! - Mosolygott ki csupasz felsőtesttel a fürdőből.